|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
|
| Nemzeti kisebbségben
született emberek gyermeke vagyok. Édesanyám bácskai
magyar, édesapám bukovinai székely. Másféléves
koromban menekültek szüleim a többi bukovinai székely
családdal, Bácskából Magyarországra.
Húszéves koromig a völgységi Felsõnánán,
majd Érden éltem. Életem során soha nem szakadtam
ki a bukovinai székelyek eleven közösségébõl.
Gyûjtöttem hagyományaikat, szerveztem közösségi
életüket, múzeumban, színpadon, újságban,
filmen igyekeztem felmutatni a világnak példájukat,
hogyan lehetett megmaradni magyarnak, kereszténynek idegen hatalmak
és akaratok ellenére.
Míg a bukovinai székelyek bujdosásának útjait jártam, eljutottam a moldvai csángó magyarokhoz is. Megismertem, megszerettem õket. Ettem asztaluknál, háltam házaikban, részese voltam örömeiknek, bánataiknak. Beavattak féltett titkaikba, szeretetükbe, bizalmukba fogadtak. Míg írom, mesélem, formálgatom történeteiket, fülembe cseng hangjuk, látom arcvonásaikat. Érzem biztatásukat, meséljek, írjak róluk, helyettük, értük. Budapest, 2002. március 5. Kóka Rozália
|
|
|
|
|
 |
 |
